Hitvallás magyarázat

Figyelem! Új ablakban nyílik meg.

TARTALOM

 

 

 

 

 

 

 

I. Csak egy Isten létezik
II. A Szentháromság
III. A megtestesülés
IV. Megváltásunk
V. Az üdvösség útja
VI. Eszkatológia
VII. Büntet-e Isten?
VIII. Keresztség 
IX. Úrvacsora
X. Hasznos tudnivalók
XI. Nehézségek a Bibliával

 

I. EGY ISTEN
Hisszük, hogy egyetlen Isten van.

A tudomány egyöntetű állítása szerint az emberiség történetének kezdetén a monoteizmus áll, az egy Istenbe vetett hit. Ezt vallja a zsidóság, a kereszténység valamennyi felekezete, valamint az iszlám is. Az Ószövetség, az Újszövetség és a Korán is vallja, de ezt diktálja a józan ész is. Ha következetesen gondolkodunk, beláthatjuk, hogy két isten logikai ellentmondás, ezért lehetetlen. Hisszük, hogy egyetlen Isten van, hogy csak egy Isten van.

A Bibliában nem találunk elméleti, okoskodó fejtegetéseket Isten létérol, mivoltáról, lényegérol és tulajdonságairól. Láthatólag nem az a Szentírás célja, hogy intellektuális ismeretekkel lásson el bennünket Istenről, hanem sokkal inkább az, hogy legyünk érzékenyek szavára, szándékaira, sugallataira, legyünk iránta engedelmesek, tartsuk be törvényeit, ismerjük fel akaratát és feleljünk neki őszintén. Isten viszonylag sokat szól önmagáról a Szentírásban, de nem egyformán teszi ezt az Ószövetségben és az Újszövetségben. Az elobbiben általában közvetítok által szól, foképp prófétái révén, utóbbiban megtestesült Isten maga szólal meg.
Isten kezdettől fogva létezik (Ter 1,1; Jn 1,1), azaz öröktől, létének nincs rajta kívül semmi magyarázata. Istennek ugyanis nincs eredete, Ő állandó, nincs benne változás. Nem egy legyőzött istenségből hozta létre a világot, hanem a semmiből. A mindenség feletti uralom elnyeréséhez és megszilárdításához nem kellett harcolnia senkivel, mert Ő egyetlen. Fontos tanítása az Ószövetségnek, hogy nem a kutató ember jut el Isten megismerésére, vagy létének felfedezéséhez, hanem maga Isten indul az ember keresésére. Nem az emberi megismerés fejlodéséről van tehát szó, amely végül felfedezi Istent, hanem Isten kezdeményezéséről, amely kezdete, alapja és célja az ember és Isten kapcsolatának. Isten abszolút első, mindenütt jelen van, ura a kozmosznak, a történelemnek és az ember élete fölött is rendelkezik. Izrael Istene, aki kinyilatkoztatja magát az osatyáknak.
Amíg kezdetben a népek isteneinek létét nem vitatja az Ószövetség, később az esetek többségében a népek istenei nem istenek (Jer 2, 11; 2Kir 19, 18). Ezek bálványok csupán, nem léteznek, nincs sem erejük, sem életük. Emberi alkotások (Jer 2, 11), míg Jahve az egyedüli Isten, megmenteni csak Ő képes. Ő az első és az utolsó, vagyis egyedül Ő ura az időnek, a történelemnek és a történelem eseményeinek. Ez az Isten élő Isten, szemben a faragott képekkel, sőt maga az élet, amely életet fakaszt. Egyedül róla állítható a szentség (Ám 4, 2): "Én vagyok a Szent." (Óz 11, 9). Szent Ő és szent az Ő neve. Szentségének jelenléte megszenteli a népet is (Kiv 19, 6), de ez mégis olyan szentség, amely minden teremtménytol elválasztja, aminek a közelségét nem lehet elviselni: az égbolt megrendül, és a hegyek megolvadnak (Bir 5, 4). Senki sem méltó arra, hogy színe előtt megjelenjen (Iz 6, 2). Az égő csipkebokor jelenetben, a pusztaságban tudatja az Ő titokzatos nevét Mózessel (Kiv 3, 1-15), elmondja kicsoda Ő: "Én vagyok, aki vagyok" (Kiv 3, 14) s a Név ettől kezdve a nép reménye és menedéke lesz, amely ugyanakkor rémületes, rendkívüli és hatalommal felruházott. A Jahve név misztériumot jelöl: olyan titkot, amely az emberi értelmet hordozza, áthatja és megítéli. Ő maga a Rejtély, aki kinyilvánítja szándékát a fogságban lévő néppel. Isten rendkívül különös lénynek mutatkozik: egyrészt féltékenynek, haragvónak, büntetőnek és megtorlónak, másrészt figyelmesnek, együtt érzőnek, hűségesnek és üdvözítőnek, aki ígéretekkel kötelezi el magát az ember felé. Izrael Istene féltékeny Isten is, aki a saját dicsőségét "nem engedheti át senkinek" (Iz 48, 11). Nem tudja elviselni, hogy idegen kéz érintse amit alkotott, vagy amihez köze van; nem szenvedheti, hogy valamilyen vállalkozása meghiúsuljon. Késobb a próféták fölismerik, hogy Istennek ez a szenvedélyes szeretete hasonlít a házastársi szeretetre, ami így egyszerre félelmetes harag és odaadó gyöngédség. Isten nem ember (Óz 11, 9), mindenestül különbözik az embertől: az Isten szellem, az ember hús (Iz 31, 3); Isten örökkévaló, az ember múlandó; Isten hatalmas, az ember gyönge és esendő. Isten mindeneket felülmúl, felfoghatatlansága abban áll, hogy egyszerre fölséges, szent, magasságos, megközelíthetetlen távollét, ugyanakkor a "megtört és megalázott emberrel lakik" ((Iz 57, 15). Örökkévaló, Magasságbeli, Szent, Mindent látó, Mindenható, mindezzel együtt a szegények Istene; láthatatlan, akit élő ember nem láthat, anélkül, hogy életben maradhatna, de egyben olykor gyöngéd atya (Óz 11, 1), máskor édesanya (Iz 49, 15). Az embert a maga képére és hasonlatosságára alkotta, bár nincs családja, hitvese, neme, mégis olyannak mutatkozik, mint a legigazabb ember: huséges, igazmondó, állhatatos. Az ószövetségi ember rendelkezéseibol ismerte Istent, tevékenységeibol és a történelem eseményeiből. Legfontosabb mozzanata istenismeretének a kiválasztás hite, az Isten és a nép közötti szövetségkötés, de szintén jelentős istenismeretében a próféták tevékenysége, akik Isten kiválasztott eszközeiként tudatták az Ő akaratát, vigasztalását, vagy éppen elhatározását a büntetésre.

Azt hogy milyen az Isten, Jézus Krisztusban láthattuk meg. Az újszövetségi hit alapveto megállapítása, hogy Isten, amikor saját Fiát nekünk ajándékozta, mindent odaadott, amit csak adhatott. A kereszténység szerint Jézus életével, halálával és feltámadásával Isten végbevitte döntő tettét, és most már minden ember odajárulhat hozzá. Miben áll ez a tett? Abban, hogy Jézust Úrrá és Messiássá tette, általa van megbánás és a bűnök megbocsátása. Krisztusban van szabad utunk az Atyához.
Egyházunk azt vallja, hogy Isten Jézus Krisztusban egészen közel került hozzánk; benne nyilvánult meg hatalma és szeretete, amellyel felkínálja magát annak, aki be akarja fogadni. Aki tehát a hitben csatlakozik Krisztushoz, az az igaz Istent ismeri meg. Isten abszolút értelemben misztérium, azaz kimeríthetetlen titok. Ez a titok a szeretet misztériuma, az, hogy Isten szeretet (1Jn 4, 8; 1Jn 4, 16). Ebben áll az örömhír, ebben áll a szabadság. Isten szeretet. Nem onnét tudjuk ezt, hogy valaki mondta, hanem abból, hogy hitünk szerint Isten maga mutatta meg létének abszolút rejtélyét azzal, hogy Jézus Krisztusban önmagát adta a világ életéért (Jn 3, 16). Mert senkinek nincs nagyobb szeretet annál, mint aki életét adja barátaiért. Krisztusban "megjelent Istennek az emberek iránti szeretete" (Tit 3,4). Ő mondta magáról: "aki engem látott, az Atyát látta." (Jn 14, 9).

 

II. A SZENTHÁROMSÁG
Hisszük és megvalljuk a háromszemélyű egy Istent

Az Ószövetség szigorú monoteizmusát átveszi és vallja a kereszténység, ugyanakkor megvallja Jézusba, mint az Isten Krisztusába, Fölkentjébe vetett hitét is. Az ószövetségi teremtő Istenbe vetett hitet alapul véve kellett kifejteni úgy, hogy belefoglalták elobb a Jézus istenségével kapcsolatos meggyőződést, majd a Szentlélek istenségéről való meggyőződést. Ez a hittartalom meghatározott formulákban kristályosodott ki.

Római Szent Kelemennél egy esküformulában és egy kérdésben fordul elo a három személy neve. Azt vallja, hogy Jézus már korábban létezett, mert a zsoltárokban Ő szólt hozzánk. A Szentlélek volt az, aki inspirálta az ószövetséget, a prófétákat, az írásokat. A levél szerint Jézus Krisztus Isten, bírája élőknek és holtaknak, Megváltó, általa ismerhető meg az igazság. A Szentlélek mintegy a földi egyházat megelőző szellemi egyház. A Barnabás levél hagyományos módon fejezi ki a Szentlélek istenségét: Ő szólt a próféták által, Krisztus teste a Lélek edénye. Ebben az iratban Krisztus istenségét jelöli a Lélek. Krisztus mindig volt, együttműködött Istennel a teremtés muvében. Antiochiai Szent Ignác leveleiben háromszor fordul elo a szentháromsági személyeket említo formula. Szerinte az Atya Krisztus által nyilatkoztatja ki magát, Krisztus az Isten csendjéből előlépő Igéje (Magn 13, 1; 2), Ő a testben lévő Isten, aki emberi módon jelent meg. A II. századi apologéták is említik a szentháromsági személyeket, Theophilosz használja elsoként a "triász", azaz háromság elnevezést. A háromságot az Atyaisten, a Logosz és a Lélek alkotja. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy a küldetés rendjében bizonyos alárendeltséget vallanak az apologéták, de erőben és hatalomban egynek tartják az isteni személyeket. Egy az Atya és a Fiú e Szentlélek erejében, aki kiárad és visszatér a forráshoz, azaz az Atyához. Ireneusz jelentős állomása a szentháromságtan pontos megfogalmazása felé. Azt vallja, hogy Isten önmagában minden teremtmény atyja, kimondhatatlan és öröktől fogva Benne van Igéje és Bölcsessége, akiknek a tevékenységét a teremtéshez és a megváltáshoz rendeli. Az Igében és a Bölcsességben mutatkozik meg Isten belső élete, Isten bennük nyilatkoztatja ki önmagát. Az Ige Isten Értelme, akiben kimondja magát és akiben megteremti a mindenséget.
A Lélek is munkatársa Istennek a teremtésben, de különleges szerepe a megváltásban van, ugyanis a megszentelés az Ő muve. Tertullianusz úgy gondolja, hogy a teremtés elott Istenen kívül nem volt semmi és senki, de Ő mégsem volt magányos, mert vele volt Igéje, Értelme. Ez úgy különbözik egymástól, mint az embertől az ő gondolata. A szentháromsági hit kifejtésének az a legnagyobb nehézsége, hogy egyszerre kell állítani az isteni természet teljes egységét és a személyek valóságos különbözőségét. Origenész a harmadik század nagyhatású teológusa. Állítja az Atyaisten abszolút transzcendenciáját, aki minden lét forrása, minden értelmet meghalad a léte. Az Atya a szó teljes értelmében egyedül mondható Istennek, akinek nincs eredete, nem született. Ő a tökéletes jóság és erő, Ő a forrása az örökkévaló szellemi lényeknek valamint a látható világnak. A Fiú a közvetítő lény az Atya abszolút egyetlensége és a szellemi lények sokasága között. Az Atya öröktol fogva nemzi a Fiút, ezért a Fiú maga is Isten, annak ellenére, hogy léte az Atyától ered. De míg az Atya teljes értelemben Isten, addig a Fiú másodisten. A Lélek az Ige által jön létre, Krisztus által az Atyától származik. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek három, örökkévaló személy - vallja Origenész, de csak az Atyának nincs eredete

A szentháromsági hit tekintetében Egyházunk hisz a Szentlélekben, aki Úr és Életadó, aki az Atyától származik, akit az Atyával és a Fiúval együtt imádunk és dicsoítünk, aki a próféták által szólott, hiszünk a Szentlélek istenségében. A kereszténység által vallott Isten Szentháromságában.

A Myrai Szent Miklós Keresztény Egyház vallja a kereszténységnek a Szentháromságba vetett hitben fennálló közös örökségét. A Szentháromság Isten abszolút misztériuma, amely elott a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Vallja, hogy Isten misztériumának megközelítése a Szentháromságban vetett hitből indul, és hozzá érkezik el a beteljesedésben. A szentháromsághit azt fejezi ki, hogy Isten abszolút szeretet. Ez a Szeretet - Isten a forrása és fenntartója minden létnek, végső oka és célja mindennek, értelme, beteljesedése, reménye minden ember életének. Istenről, mint Szentháromságról nagyon nehéz beszélni, mert egyszerre kell állítani benne az egységet és a háromságot. Ha felborul az egyensúly, a következmények beláthatatlanok. Jézus Krisztusban maga Isten áldozta fel magát a világ életéért, szeretetből, irgalomból. Krisztus személyében a Szentháromság mindig jelen volt, benne mutatkozott meg. Egyházunk hitvallásában azt hirdeti, hogy a Szentháromság Egy Isten, mert az isteni természet nem oszlik meg. A kereszten tehát a Szentháromság szeretete mutatkozott meg. Isten szegény, mert hozzánk történt leereszkedésében értünk szegénnyé tette magát (2Kor 8,9), mindegyikünk szenvedéseit együttérzőleg magára vette, és mindegyikünk szenvedésének arányában jóságából kifolyólag titokzatos módon, egészen a világ végéig örökké szenved. Állítanunk kell ezt, ha minden isteni cselekvés a teljes Szentháromság műve. Nem is lehet más, hiszen egy Isten van

"Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem"- szólt Isten az egekből. Jézus Krisztus az Atya Fia, az Ő gyermeke. Mit jelent a gyermekség általában? Egyesek szerint a gyermekség legfobb jellemzője az ártatlanság, mások szerint a bizalom, ismét mások úgy tartják, hogy a ragaszkodás.
Egyházunk nézete szerint gyermek az, aki mindent kap. Azaz a gyermekség ontológiai lényege a szegénység. A gyermeknek semmije sincs, nem rendelkezik semmivel, önmagával sem, ami ő és ami neki van, mindezt kapja. A Logosz, a második Isteni Személy a megtestesülés előtt az Atya Fia. A Logosz, a Fiú mindent az Atyától kap. Pontosabban: először is nem valamit kap, hanem magát az Atyát. Ha a Gyermek mindent kap, akkor az Atya az, aki mindent ad. Pontosabban: először is nem valamit ad az Atya, hanem azt, ami Ő és ami neki van. Az Atya örök, abszolút, végérvényes kenózisban van, vagyis örök, abszolút, végérvényes lemondásban mindarról, ami Ő és ami az övé. Ezt hívjuk szeretetnek. Ez nem elhatározás, vagy intellektuális, foképp nem morális tevékenység, hanem az isteni természet maga a kenózis, az önkiüresítés. Olyan önkiüresítésről van itt szó, aminek a során az Atya nem tart meg magának semmit. Ha nem volna logikailag lehetetlen, önmaga sem maradna meg, mert mindent odaad Fiúnak. A Fiú az Atya kenózisának végpontja, amely végpontba a teljes isteni természet átadatik. Az Atya mindent ad, a "minden" a Lélek. A János evangéliumban mondja az Üdvözítő: "senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért" szó szerint: "lelkét helyezi, teszi barátaiért". Ebben a versben Istenről van szó, Ő az, aki Lelkét helyezi a Fiúba, az Atya szeretete az, aminél nincs nagyobb. Így lesz a Fiú az Atya mása, aki a megtestesülésben láthatóvá, hallhatóvá, tapinthatóvá tette az Isten misztériumát. Mindebből az következne, hogy ha az örök kenózisban lévő Atya abszolút szegénnyé tette magát, akkor a Fiú abszolút gazdag lett. Ez azért nincs így, mert a Fiú, a maga Atyától kapott isteni természetének engedelmeskedve nem tart meg semmit abból, amit kapott, hanem tovább folytatja a kenózist: mind azt, ami Ő és ami az övé, örök, abszolút, végérvényes kenózisban adja vissza az Atyának. A Fiú önmagát adja a Lélekben, ahogy az Atya is ezt teszi. Két Személy, egy Lélek. "Isten szeretet", abszolút szeretet.

 

 

III. A MEGTESTESÜLÉS
Hisszük, hogy a második isteni Személy megtestesült: a Szentlélek erejébol fogant, Szűz Máriától a világra születve emberré lett.

Jézus, egy názáreti leány gyermeke, az időszámításunk elott kb. 4-ben született. Gyermekkoráról alig tudunk valamit. Mintegy harminc éves korában lépett a nyilvánosság elé. Azt hirdette, hogy "Beteljesedett az idő és közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban!" (Mk 1,15). Kortársai közül sokan lettek a követői, mert "Úgy tanított, mint akinek hatalma van és nem úgy mint az írástudók" (Mk 1,22), igaz ellenségei is voltak elegen. Egy semleges néző prófétának láthatta őt, bár egy próféta mindig Isten nevében szólt. Ezzel szemben Jézus teljhatalommal beszélt a saját nevében, bűnöket bocsátott meg, vallási törvényeket bírált felül és szüntetett meg, majd újat rendelt helyette. Egy alkalommal tanítványainak szegezte a kérdést: "Kinek tartanak engem az emberek?" (Lk 9,18) Péter válaszolt a tanítványok nevében: "Az Isten Fölkentje vagy." (u.o.), ezzel azt mondta, hogy te vagy a Messiás. A tanítványok Jézus messiás voltába vetett hite a feltámadás után bizonyossággá vált. Krisztust Küriosznak (Úr) (Róm 10,9; Fil 2,11) vallották. Nem kevesebbet jelentett ez, mint hogy Jézus egyszerre Isten és ember, vagyis azt, hogy Isten emberré lett, megtestesült. Ez a keresztény örömhír foglalata.
Hitvallásunk szerint Jézus Krisztus egyetlen valaki, de aki teljes istenségben és teljes emberségben, valóságos Isten és valóságos ember. Emberségéből nem hiányzik sem az értelmes lélek, sem a test. Istensége szerint egylényegű az Atyával, embersége szerint egylényegű velünk a bűnt kivéve. Istensége az Atyától az idő előtt született. A végső napokban a mi üdvösségünkért az istenszülő Szűz Máriától emberré lett. Jézus Krisztusban a két természet úgy egyesült, hogy egyik sem változott a másikká, nem keveredett, az egyesülés után a két természet elválaszthatatlan és megoszthatatlan. Egyszerűen kifejezve: Jézus Krisztus egy személy két természetben, személye pedig a Logosz. Aki vele beszélt, az a megtestesült Istennel beszélt. A keresztény hit két nagy bázison nyugszik: az egyik a Szentháromságba, a másik a Krisztus istenemberi mivoltába vetett hit. A Myrai Szent Miklós Keresztény Egyház elfogadja és vallja a keresztény hit alapjának mindkét tételét. Ezért híveitől elvárja annak tudatosítását, hogy a Jézus név leginkább az emberi természetet jelöli, amelyol semmiképpen nem választható el az isteni természet. Ezért a Jézus Krisztus, vagy az Úr Jézus név használatát azzal fejezzük ki hitünkben, hogy a Názáreti Jézus az Isten Fia, a megtestesült és emberré lett Isten. Valljuk tehát, hogy Jézus Krisztus a megtestesült Isten, hiszen hitvallásunk egyik alaptétele, bázisa, szoros összefüggésben van a Szentháromságba vetett hittel. Krisztus egyszerre Isten és ember: Isten, aki emberré lett Isten; ember, aki ugyanakkor Isten. A Szentháromságba vetett hitünk a Krisztusba vetett hit függvénye. A létezésnek, az emberi életnek Isten abszolút atyasága az alapja. A gondolkodás az ősi kérdésére: "miért van egyáltalán valami és nem inkább semmi?" - azt válaszolja, hogy azért, mert van Isten és az Isten atya, vagyis atyai szeretet. Nehéz elképzelnünk a megtestesülést, ha Isten nem szeretet. Ugyanis a szeretet legmélyebb törekvése, iránya, hogy azonosuljon a szeretett lénnyel, s ne csak egyesüljön, hanem eggyé is váljon vele. Ezt valósítja meg Isten a Megtestesülésben: egy lesz az emberrel, eggyé válva minden emberrel, sot, a megtestesülés révén az isteni jelenlét az egész teremtést áthatja, az ember pedig a feltámadás új életében részesedik.

 

   

IV. MEGVÁLTÁSUNK

A megváltás szó valami nagy veszélyből történő megmenekülésre utal. A veszély többféle lehet: ellenség, fogság, betegség, a megmenekülés ezeknek megfelelően jelenthet védelmet, kiszabadítást, gyógyítást. A Biblia Istent megmentőnek, szabadítónak, üdvözítőnek nevezi.

Az Ószövetségben többször találkozunk az ellenségtől való megszabadulás témájával (Kiv 14,3; 2Kir 18,30kk; 2Sám 3,18). A nép nagy veszélyben forgott, Isten pedig közvetítővel, vagy anélkül, megmenti a népet. Legismertebb példája Isten szabadító tevékenységének az egyiptomi fogságból való megmenekülés története, ami egy nép szabadulását jelentette, de ez a későbbiekben átalakul és egy maradék megmenekülésévé válik. A legnagyobb nemzeti megpróbáltatás órájában fordul a legnagyobb bizalommal a kiválasztott nép az üdvözítő Isten felé (Mik 7,7). A próféták jövendöléseinek egyik jellegzetessége lesz, hogy Istent üdvözítőnek, megváltónak nevezik.
A megváltás módja az lesz, hogy Isten visszavezeti népét a neki ajándékozott földre, illetve, hogy elküldi hozzá a Messiást (Jer 23,6).
Végső, összetett jelentésében a megváltás összekapcsolódik isten eljövendő Országával, amelyben béke, boldogság (Iz 52,7), megtisztulás és teljes megszabadítás vár a nép igaz maradékára. Az Országot a Király valósítja meg, Isten Messiása, aki üdvözíteni fogja a szegényeket (Zsolt 72,4.13), ám az üdvösség csak úgy valósul meg, hogy isteni ítélet kíséri, amelynek során az igazakat elválasztják a bűnösöktől. A végső nap, Jahve napja, az üdvösség bekövetkeztének nagy eseménye arra utal, hogy Isten uralma megvalósul a nép körében. A megváltás Isten adománya, nem emberi erofeszítés eredménye; sőt az Üdvösség maga Jahve (Zsolt 27,1; 35,3; 62,7). Elég, ha az ember bizalommal felé fordul, segítségül hívja az Ő nevét. Isten különös szeretettel viseltetik a szegények, az igazak, az alázatosak, a kicsinyek, az üldözöttek, az elesettek, a kiszolgáltatottak felé, akik próbatételek, szorongattatások, fenyegetések idején segítségül hívják az üdvösség Istenét (Zsolt 51,16). Jézus Krisztus tettei nagy erővel utalnak arra, hogy ki is valójában Ő és mi az Ő küldetésének a célja: azért jött, hogy megmentse, ami elveszett (Lk 9,56; 19,10), hogy üdvözítse a világot, és nem azért, hogy elítélje (Jn 3,17; 12,47). Az üdvösség alapja Isten Országának hittel való befogadása (Lk 8,12). Jézus megtérésre hív, bűnöket bocsát meg, betegeket gyógyít, mindez azt jelzi, hogy Isten Országa és az üdvösség nem különböznek, az emberek üdvössége pedig Jézus küldetésének központja. Az emberek ugyanis elveszett bárányok, akiket jó pásztorként össze akar gyűjteni. Az üdvösségnek azonban van egy ellenpólusa is: ha valaki nem ragadja meg az alkalmat a bűnbánatra, az a saját pusztulását kockáztatja (Lk 13,3.5). A szűk kapun kell belépni (Lk 13,23) és a keskeny úton ki kell tartani. A feltámadást követően tanítványai Jézust Üdvözítőnek, Úrnak, Messiásnak ismerték fel, akinek már a nevére is csodák történtek, emberek gyógyultak meg, megtértek, vagy új életre keltek. Az Evangélium az üdvösség szava (ApCs 13,26; 11,14), az emberek pedig arra kapnak meghívást, hogy ezt elhiggyék. Az üdvösség feltétele tehát a Jézus Krisztusba vetett hit, az Ő nevének segítségül hívása, mert ez az üdvösség egyedüli útja. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére (1Tim 2,4; 4,10). Ezért küldte el Egyszülöttét, a világ üdvözítőjét (1Jn 4,14), aki Istenünk és Üdvözítőnk (Tit 2,13). Ő azért jött, hogy üdvözítse a bűnösöket (1Tim 1,15). Jézus Krisztus halála és feltámadása által örök üdvösség kezdete (Zsid 5,9) az emberek számára. Ez az evangélium foglalata.

Egyházunk igehirdetésében az evangéliumi hit alatt azt érti, amely meghatározza sorsunkat: üdvösség, vagy pusztulás (2Tessz 2,10; 2Kor 2,15), élet, vagy halál. Akik hisznek és megvallják hitüket, azok üdvözülnek. Ugyanakkor azt is kifejezésre juttatjuk, hogy Isten pusztán irgalomból üdvözíti az embert, nem a művei okán (2Tim 1,9; Tit 3,5), kegyelembol adja meg neki a Szentlelket (Ef 1,13; 2Tessz 2,13). Itt az üdvösség tehát kizárólag Istenen áll, nem az emberen. Az üdvösség ugyanakkor még csak reménybeli (Róm 8,24), csak az idok végén derül fény teljesen az üdvösség mibenlétére, amelynek örökösei vagyunk (Zsid 1,14). A végső üdvösség az Úr Napja lesz, a történelem végén. Akkor majd megszabadulunk a betegségtől, a szenvedéstől, a haláltól, minden rossztól, amelyeken Jézus győzedelmeskedett. Hisszük, hogy a történelem egy adott pillanatában a Logosz megtestesülése révén valamiképpen minden emberrel egyesült, magára véve mindazt, ami a teremtett emberség velejárója: "Isten Krisztusban azzá lett, ami az ember, hogy az ember azzá legyen, ami Isten."

Hogyan ment végbe a megváltás? Úgy is fel lehet tenni a kérdést: mivel váltott meg bennünket Isten?

Ádámban, aki elkövette az eredeti bűnt és akitol az emberiség származik, a közös emberi természet révén minden ember vétkezett. A vétkesség nemzés által adódik tovább. A bűn magát Istent sérti, aki végtelen, tehát a sértés is végtelen. A végtelen sértéssel kapcsolatban az igazságosság azt követeli, hogy vagy a büntetés és a jóvátétel is végtelen legyen. Vagyis vagy minden ember kárhozzon el, mint a bukott angyalok, vagy egy végtelen személy adjon Istennek végtelen elégtételt. Mivel Isten nem csak igazságos, hanem irgalmas is, ezért nem az emberek kárhozatra vetését választotta, hanem a jóvátételt. Végtelen jóvátételre az ember képtelen, tehát a jóvátételt magának Istennek kellett végbe vinnie. Az emberiség pokolra volt szánva, ezért a megváltásban Jézus Krisztusnak meg kellett ízlelni a pokol kínjait is, hogy az emberiség megmenekülhessen. Ezért a kereszt egy Istentől hozott ítélet végrehajtásának az eszköze, amelyre azt feszítették fel, aki magára véve eggyé vált a bűnnel. Isten a bűnnel nem tehet mást, mint hogy elítéli. Nincs ember, aki ne sújtana az eredeti bűneset, amely minden emberre átszállt; nincs ember, aki ne volna eredendően méltó a kárhozatra. Isten kárhoztató ítélete igazságos. Istennek, aki abszolút akarat, korlátlan szabadsága van minden esemény és minden ember fölött. Ami létezik, az az Ő dicsoségének hirdetésére létezik. Ez mindenféle létezés eredendő és egyetlen értelme. Dicsőségét szolgálja a hívők üdvössége éppúgy, mint az elkárhozottak pokolbéli kínjai. Isten hozza létre mind a jót, mind a rosszat, hogy isteni dicsőségét kinyilvánítsa. Isten végtelen fönsége és dicsősége mutatkozik meg a kettős predestinációban is: Isten, már a világ teremtése előtt, elhatározta, hogy a majdani emberek közül, függetlenül a tetteiktől, egyeseket eleve üdvösségre, másokat pedig kárhozatra vet. A kettős eleve elrendeléssel azonban Isten nem követ el igazságtalanságot, mert valamennyi ítélete, tette a maga végtelenül szent akaratából fakad. Akik ezt a nézetet képviselik, azok kiválasztottnak tudják magukat. Úgy hiszik, azok közé tartoznak, akiket az isteni önkény üdvösségre rendelt. Alapvető vallási érzésük mégis az istenfélelem, amit az Ószövetség a bölcsesség rangjára emelt: "A bölcsesség kezdete az Úr félelme." (Zsolt 111,10), (vö. Péld 1,7). A megváltásra használt fogalom, a "kiváltás" is utal a szolgaságra. A megváltás tehát kiváltás a szolgaságból és megszabadítás a bun szolgaságából. A próféták a száműzetésből történő megmeneküléssel kapcsolatban beszélnek megváltásról, a próféták korában lesz Jahve neve, hogy Megváltó. Magához s Messiáshoz fűződő remény egyik eleme is a "kiváltás", visszavásárlás, kiváltás. A Zsolt 130,7kk szerint a jövendő Messiás szabadítja meg (váltja ki) Izraelt minden gonoszságából. Ezekiel prófétánál kap rendkívül erős hangsúlyt a bűnösökre vonatkozó megváltás abszolút ingyenessége (Ez 16,61-63); ugyanakkor nála erőteljesen kifejeződik a megváltás spirituális tartalma. A 36, 27-ben Ezekiel próféta a megváltásról írja: "Saját Lelkemet adom bensőtökbe." A megváltás immáron nem a törvénnyel kapcsolatban jelenik meg, hanem Isten Lelke kiáradásával. Az Újszövetségben utalásokat találunk az ószövetségi messiási jövendölésekre, ezzel pedig részben megmarad a megváltásnak megelőző tartalma, jóllehet új jelentést is nyer.
A megváltás fogalma nem csak a Golgotán megtörtént kereszthalált jelenti, hanem együtt jelenik meg a holtak végső feltámadásakor bekövetkező beteljesedéssel.
Az Ef 3,19-ben, az 1Kor 15,28-ban és az Ef 1,23-ban a megváltás olyan egyetemes tartalmat kap, amelyben mindaz ami van, betelik Isten teljességével, vagyis Isten lesz minden mindenben, pontosabban: a megváltásban a teremtés és benne az ember külsoleg megszabadul minden szolgaságtól és alávetettségtol, ugyanakkor Isten a mindenség és az ember bensőségességévé lesz, ami a létezés belso megszabadítását jelenti. A megváltásra használt "megvásárlás" görög ige nem piaci ügyletre utal, hanem azt akarja kifejezni, hogy általa Isten tulajdonává válik az, akiért fizettek; ugyanakkor azt is kifejezi, hogy a megvásároltnak nem maradt adóssága. Véleményünk szerint: sosem jelenik meg senki, aki kérné és megkapná a vételárat. A "kivásárlás" tehát metafora, amely azt az isteni tettet jelöli, amelynek révén valaki, vagy valami Isten tulajdonába kerül. Mindkét szövetséget vér pecsételte meg, de mindenképpen ki kell mondani, hogy a két szövetség közötti különbség nem fokozati, hanem lényegi. Az Ószövetségi hit semmiféle "meghosszabbítása", továbbfejlődése vagy kibontakozása nem vezethetett volna el ahhoz a hithez, hogy Isten eljött, emberré lett, méghozzá a szó legvalóságosabb értelmében. Az újszövetségi megváltás művében maga a megtestesült Isten ontotta a vérét. Áldozata a mi megváltásunk, megszabadulásunk. Jézus Krisztus halála - a feltámadást megelőzően - annak a jele volt a tanítványok számára, hogy nem Ő a Messiás. A halál vereség, sőt Isten büntetése. Ám a feltámadás mindent új színbe öltöztetett. A halál mégsem volt vereség, sem Isten büntetése, hanem győzelem, diadal a halál és a bűn fölött. A feltámadás az az esemény, amely igazolta Jézus Krisztust, megmutatta, hogy nem tévedtek azok, akik őt Messiásnak vallották. Világossá vált, hogy a Megtestesült Isten szenvedése és halála, valamint a feltámadása nincsenek ellentmondásban, sot a teremtés megváltásának alapvető mozzanatai. "Ő azért lett emberré, hogy mi istenekké váljunk" mondja Athanasziosz. Eszerint az ember megváltásának módja a megtestesülés, amelyben Isten azzá lesz, ami az ember, hogy az ember azzá legyen, ami Isten. A megváltásban Isten Jézus Krisztusban eggyé lesz az emberrel. Ez az egyesülés Isten részéről kenózis, az ember oldaláról pedig átistenülés. Isten kenózisának beteljesülése az emberben az átistenülés.

 

 

V. AZ ÜDVÖSSÉG ÚTJA

Az ember testi-lelki-szellemi lényként születik. Isten az üdvözítésünknek éppen ezt az útját választotta. Minthogy az ember olyan lény, akinek fel kell nőnie, az emberré lett Isten is növekedett korban, bölcsességben, kedvesség, tudásban. Az ember olyan lény, akinek sorsa a szenvedés és a halál. Ám Isten, aki eggyé vált velünk, eggyé vált szenvedésünkkel és halálunkkal is. Így Isten belülről tapasztalta, tapasztalja meg minden emberi szenvedés és halál terhét, félelmét és kiszolgáltatottságát. Jézus szavai szerint Isten a mi Atyánk, akkor ez azt jelenti, hogy szülői szeretettel szereti gyermekeit. Nincs szó, nincs magyarázat a világban tapasztalható fájdalomnak és szenvedésnek. Jézus maga sem válaszolta meg az emberlét eme legsúlyosabb kérdését. Az emberi logika azt kívánná, hogy ha Isten van, ne engedje a rosszat; hogy a teremtés újságjából törölje ki a sajtóhibákat. De Isten útja láthatólag nem ez. Inkább belebocsátkozik az ember világába, emberré lesz és ezáltal a világ bensőségévé. Hisszük, hogy Isten semmilyen értelemben nem oka a rossznak. Hisszük, hogy a kereszt nem annak a jele, hogy mit tesz Isten azzal, aki magára veszi a bűnt, hanem, hogy azt mutatja meg, meddig megy el értünk az Atya, hogy semmilyen ár nem túl sok neki, amit gyermekei életéért fizet. Hisszük, hogy "bármekkora is" nem a bűn provokálta ki a megtestesülést. Miért lett Isten emberré? Mert megtestesülése által valamiképpen minden emberrel egyesült.

 

 

VI. ESZKATOLÓGIA

Az Eszkatológia az egyén és az emberiség életének végső állapotával, illetve eseményeivel foglalkozik. Ebbe beletartozik a halál, a mennyország, a kárhozat, az ítélet, a világ megdicsőülése, az ember sorsa. Mivel a világ kezdetét mindenestül Isten indította el teremtői tettével, ez a tett abszolút kezdetet jelent, ami előtt nem volt semmi teremtmény. A teremtést nem előzi meg az istenek története, nincs kozmikus harc, amelynek a végeredménye lenne úgy a világ, mint az ember teremtése. A teremtés kezdete az idő kezdete, így az idő Isten uralma alatt áll, ugyanis az Ő teremtménye. Ő az ura a történelemnek, a népek és az egyének sorsának, akiknek az életét titokzatos cél felé terelgeti. Az idő, vele a történelem tehát Isten kifürkészhetetlen gondviselésének a megvalósulása: a teremtett időt Isten örökkévalósága járja át. Ebből következik, hogy a történelmi idő nem azonos a kozmikus idővel, mert míg ez utóbbi egyneműen múlik, addig az előbbiben új tapasztalatok halmozódnak fel, és minőségileg különböző szakaszok váltják egymást. Az események egymásutánja Isten szándékainak megfelelően megy végbe és valamennyinek meg van a maga jelentősége.
Amikor valamennyi esemény az isten által kitűzött ismeretlen célban beteljesedik, akkor véget ér az idő, véget és a történelem, ismertté válik Isten örök terve, az idő és a történelem rejtélye.


"Jahve napja" az első világosan kifejezett eszkatológikus fogalom (Ám 5,18; Iz 2,12), először úgy jelenik meg, mint a bűnös világ fölött állandóan ott függő közvetlen fenyegetés. Hogy mikor következik be, az magának Istennek a titka, A próféták szavaival ez a "napok vége" (Iz 2,2), vagy "az utolsó idő" (Iz 8,23), ami tulajdonképpen a világ feletti istenítélet pillanata, "Jahve napja", a végső leszámolás ideje. Az ítéletet új és örök korszak követi: az igazságosság és a béke, a nyugalom és boldogság, vagyis egy új paradicsom korszaka (Óz 2,20; Iz 11,1-9). Kezdetben a próféták ezt a korszakot is a történelem síkján képzelték el, a fogság után azonban egyre hangsúlyosabbá válik a jövendo új világ lényegi különbözősége a jelenhez, a történelemhez képest. "Új ég és új föld" (Iz 65,17), új teremtés jellemzi a jövendő kort. Az apokalipszisek drámai erővel írják le ezt az új világot.

Jézus Krisztussal bekövetkezett Istennek az a végső tette, amelyre az egész történelem irányult. Benne maga Isten jött el, belépett a történelembe, így a történelem Isten történetévé lett. Ez az utóbbi tény az értelme minden lehetséges történelemnek és e történelem minden emberének (Róm 6,10; Zsid 9,12): az Üdvözítőben találkozik az idő és az örökkévalóság, ezért ez az esemény középpontja az örökkévalóságnak és a történelemnek is. A végso idő vele kezdődött meg, de még nem ment teljesedésbe. Ez a Jézus Krisztus mennybemenetele és újra eljövetele közötti korszak, amelynek folyamán Isten Országa épül a Lélek tevékenysége és a Krisztus követok munkálkodása révén. Maga az Ország is egy eljövendő teljesség felé halad. A végső nap az Úr Napja, amelyen véget ér a jelen világ, és minden ami töredékes. Új világ születik, amelyben nem lesz sem nap, sem hold, mert nem lesz rájuk szükség, az emberek ugyanis belépnek Isten örökkévalóságába. Isten ítélkezéseit a Biblia elrettentő színekkel ecseteli, Szent Pál pedig azt hirdeti, hogy minden ember bűnös, mindenki méltó az ítéletre (Róm 3,10-20). Ennek tükrében felmerül a kérdés, hogy egyáltalán elkerülheti-e valaki a kárhozatot? Pál szerint a maga érdeméből senki sem üdvözülhet. Isten azonban saját Fiát küldte el, aki magára vette az ítéletet (Róm 8,3; 2Kor 5,21), hogy ne legyen már semmi ítéletre méltó azokban, akik Krisztus Jézusban élnek (Róm 8,1). "Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvösséget szerezzen a világnak" (Jn 3,176.4

Egyházunk teológiai gondolkodásában a létezés és a történelem értelmezését abból vezeti le, hogy Isten szeretet, aki megtestesült, hogy megmutassa lényének legmélyebb misztériumát.

 

  

VII. Büntet-e Isten?

"A gyermek a veréstől romlik,
A javulás csak külső lehet.
A forma és nem a lényeg változik.
Idomított gyermek korcs."

A jót nem lehet kikényszeríteni, nem szabad kényszeríteni a jóra. A jó szabadsága feltételezi a rossz szabadságát. A rossz szabadsága pedig magának a szabadságnak a kiirtásához vezet.
Nem hiszünk a büntető, féltékeny, félelmetes, haragvó, manipuláló, önkényes, népek és emberek kiirtását elrendelő, személy- és népválogató, a jóindulatát feltételek alapján, vagy áldozatok hatására gyakorló istenben. A szeretetben nincs félelem, sot a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben. A világot, a rendszert a félelem mozgatja, minden a félelemre épül. Ennek a leghatékonyabb eszköze a jutalmazás és büntetés ismert pedagógiai eljárása, ami csak más elnevezése a manipulációra, illetve idomításra. Mindkettőt az jellemzi, hogy nem változtatja meg az embert, csak - így vagy úgy -rákényszeríti akaratát. A szeretet azonban nem válogat, ahogy a napfény, vagy a templom sem, hanem mindenkinek ragyog, és mindenkit befogad. Nem emel ki egyet a többi közül, nem erőszakos, nem törekszik hatalomra a másik fölött. A kizárólagosság nem Isten szeretetére, hanem az ego "szeretetére" jellemző. Amikor Jézus a gondolkodás megváltoztatására (megtérésre) szólít fel, éppen az Istenről alkotott ezen kép megváltoztatását akarja. Új vallási parancsokat hoz, megbocsátja a bűnöket, ami hallatlan és botránkoztató kortársai és olykor tanítványai számára is és olyan kijelentéseket tesz, amelyeket eddig soha senki. "Az Emberfia ura a szombatnak is" "Aki hisz bennem, annak örök élete van." "Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást. Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást." Mindezzel azt szeretné elérni, hogy az emberek ne úgy gondoljanak Istenre, ahogyan eddig, mert Isten egészen más. Olyan, amilyen Jézus Krisztusban mutatkozott. Nem volt hatalma, mert Istennek "csak arra van hatalma, hogy szabaddá tegyen." Csak annyi, amennyi a szeretetnek van. Isten nem mindenható, hanem Isten szeretetként mindenható. Az előbbi esetben bármit megtehet, önkényét semmi sem korlátozza. Építhet és pusztíthat, éltethet és megölhet, teremthet és megsemmisíthet. Ha Isten minden, akkor az ember semmi. Véleményünk szerint, és sajnos ezt az istenképet sugallja a legtöbb egyház igehirdetése. Egy ilyen hatalom előtt csak annyit tehet az alattvaló, hogy egyre inkább miniatürizálja magát és a végső ítéletnek elébe vágva, szemét a földre szegezve, a félelmek félelmét és rettegését élve át a porig alázza magát. Ki kell mondanunk: minden hatalom pogány. A hatalomnak az az alapvető sajátossága, hogy bármit és bárkit képes feláldozni önmaga fennmaradásáért. Nem létezik keresztény hatalom, a hatalom ugyanis természeténél fogva embertelen, még a legemberségesebb is. Isten, aki a szeretet mindenhatóságával rendelkezik, semmit és senki nem képes elpusztítani, feláldozni, megölni, lerombolni. "a keresztre szegezett Jézus láttán tudjuk meg minden félreértés kizárásával -, miben áll az igazi Hatalom természete." Mindenkit óv, de őt megkínozzák; király, akinek trónja a kereszt, van koronája, de tövisből; nincs ártalmára senkinek, őt azonban megölik, mert a világ nem tudja befogadni a Szeretet - Istent. Arra szólít, hogy ne kenjük Isten arcára mindazt a mocskot, amit a történelem produkált. Isten ártatlan. Egyedül ártatlan. Ez az ártatlanság volt megtapasztalható a Názáreti Jézus Krisztusban. "Jobban nem szeretheti Isten az embert, mint hogy Ő maga is emberré válik." Csak a keresztre szegezett Jézus láttán tudjuk meg, miben áll az igazi Hatalom természete. Az evangélium központja az Atya kinyilatkoztatása, az, hogy az Atyát Jézus Krisztusban kapjuk meg. Ha az Atyát megismerjük, újra gyermekké leszünk.

Az evangélium a válasz arra az egyedül fontos kérdésre, hogy kicsoda Isten? Vagy ami ugyanez: mit jelent Istennek lenni? Ha tudni szeretnénk a választ, Krisztusra kell nézni, leginkább arra, amit tesz. Mert az Ő tetteiből olvashatjuk le azt, hogy mit tesz Isten értünk, mit tesz a teremtményekért. Jézus Krisztust szemlélve láthatjuk, hogy Isten szeretet. A Kinyilatkoztatás egész története nem más, mint fokozatos áttérés egy hatalomnak tekintett Istenről egy szeretet gyanánt imádott Istenre. Egy mindenható Szeretet nemcsak hogy képtelen bármit is elpusztítani, de szeretetében képes elmenni egészen a halálig.
"A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál, amelyet az Úristen alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcsébol ehetünk, csak annak a fának a gyümölcsérol, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek abból, ne is érintsétek, mert meghaltok. De a kígyó ezt mondta az asszonynak: Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz." (Ter 3,1-5) Ez a Teremtés könyvének egyik mitikus története, amely egy fontos kijelentést tesz Istenről. Olyannak írja le, aki tudja a jót és a rosszat is. Féltékenységében tiltja meg az embernek a kert közepén lévő fa gyümölcsének a fogyasztását, ami által hasonlóvá lenne hozzá. Ok-kutató elbeszélésrol van szó, amely a rossznak a problémáját feszegeti. Másutt az olvasható a Bibliában, hogy a sátán hazug, a hazugság atyja. Nyilvánvalóan ebben az esetben is hazudik. Ez azt jelenti, hogy Isten nem féltékeny, és a rosszat sem tudja! Éppen az ördög az, aki tudója a jónak is és a rossznak is, így meghasonlásban van önmagával. A rossz nem származik Istentől, csak a jó. Nem azért, mert Isten jó, hanem mert Ő maga a Jóság! Nem azért, mert Ő szent, hanem mert Ő maga a Szentség! Nem azért, mert irgalmas, hanem mert Ő maga az Irgalom! Nem azért, mert Ő megbocsátó, hanem mert Ő maga a megbocsátás! Isten a Szeretet, a feltétel nélküli, kiérdemelhetetlen, megszolgálhatatlan, megmentő és megtartó Szeretet. Istennek nincs árnyékszemélyisége, Benne nincs két princípium, sem semmiféle kettősség! Isten nem oka, nem engedélyezoje, vagy elnézoje a rossznak, hanem elso áldozata. Jézus Krisztusban Isten öröktol jelenlévo atyai szeretete volt és maradt velünk mindenkorra. Az evangélium Isten Jelenléte, hogy Isten mindig jelen volt. A szerető Jelenlét a legnagyobb hatalom és a legmélyebb emberi ünnep is, mert képes magát az embert átalakítani. Csak a szeretet képes erre. Senkit nem lehet jóvá szidni, jóvá fenyegetni, jóvá büntetni, jóvá verni, kínozni, bombázni, gyűlölni. Csak jóvá lehet szeretni. Ahogy Isten tette, és teszi. Igaz, hogy bele is szakadt a szíve. Csak állandó kenózisban ez a szabadság és a megszabadulás útja és megszakadó szívvel ismerhetjük meg ezt az élő Istent és a magunk igazi valóját. Az ember definíciójába ugyanis beletartozik Isten. Ebbol az következik, hogy minél inkább eggyé válunk Istennel, annál inkább emberré válunk. Embernek lenni azt jelenti: szakadatlanul növekedni a Szeretetben, Istenben.

 

  

VIII. A KERESZTSÉG

A víz egyike a megtisztulás, a meghalás és az újjászületés szimbólumának. Szinte minden vallásban jelentos a szerepe, vélhetően azért, mert egyrészt éltet, másrészt mindig a mélység-, az alsó világok tart, feloldja a szilárd formákat, ezzel pedig a halált jelképezi. Gyengének tűnik, de legyőzhetetlen erőt rejt. Az Ószövetségben rendkívül jelentős szerepet kap a víz tisztító szerepe. A zsidó nép története során több eseményben megjelenik: ilyenek az özönvíz, a Vörös-tengeren való átkelés, illetve a Törvény megszegése révén tisztátalanná válás esetére előírt rituális lemosások, amelyek ismét tisztává tették a résztvevőket, akik ezáltal alkalmasakká váltak a kultuszban való részvételre. A víz sok esetben kapcsolatban áll Isten Lelkével, aki a vizek fölött felhőként lebegett, aki nappal felhőoszlop képében vezette az Egyiptomból kivonuló zsidó népet; aki leszállt a salamoni templomra és olyan sűrű volt, hogy a leviták nem tudták ellátni feladatukat (1Kir 8, 10-11). Keresztelő János keresztsége hasonlít a prozeliták megkereszteléséhez: a Jézust közvetlenül megelőző korszakban ha egy pogány ember csatlakozott a zsidó valláshoz, nem egyszer megkeresztelték és körül is metélték. János keresztsége a zsidó népnek szóló ajánlat, nem csupán a prozelitáknak, vagy a bűnösöknek. Egyszerre jele a bűnbánatnak és a bűnbocsánatnak, erkölcsi alkalmasságot tételez fel. Mindezzel együtt mégis ideiglenes gyakorlat, mert követi a Szentlélekkel és tűzzel való keresztség, amely a Messiástól küldött ajándék az embereknek. Amikor Jézus megkeresztelkedik Jánosnál, alázattal a bűnösök közé sorolja magát. Ő az Isten Báránya, aki magára veszi a világ bűneit. Keresztsége előre vetíti alámerülését a halál mélységébe, ahonnan dicsőséges új életre támad fel. Ezt vetíti előre az is, hogy a Lélek galamb képében leszáll rá és rajta marad, továbbá az Atya szózata is, amely kinyilvánítja Jézus Krisztus istenfiúságát. Belső egység van tehát a Lélek, a víz és a vér között(1Jn 5,6-8). Pünkösd után a keresztség nyilvánosan is a Lélekben történik, akiben megkeresztelkedve új élet születik, új teremtés, új világ, mert a Lélek a megígért messiási ajándék. Szent Pál szerint a keresztség megszabadítja felvevőjét a szolgaságból (1Kor 10,1); Péter pünkösdi beszédében a keresztség szükségességérol beszél, mely által a bűnök megbocsáttatnak, a Lélek adományát pedig elnyerik. Maga a keresztség általában teljes alámerülés, vagy ha ez nem lehetséges, akkor a fej meghintése vízzel. A keresztséget kézrátétel követi, amellyel a Szentlélek teljes ajándékát kapja a megkeresztelt. Szent Pál úgy tartja, hogy a Krisztus nevében kiszolgáltatott keresztség (1Kor 1,13) a Megváltó halálával, eltemetésével és feltámadásával egyesít (Róm 6,3; Kol 2,12). A lemerülés Krisztus halálát és temetését jelképezi, a vízből való kijövetel a Vele való feltámadást. A keresztségben a test meghal a bűnnek (Róm 6,6) és az isteni élet lesz a része Krisztusban (Róm 6,11). A keresztelés Jézus nevére és a Szentháromság nevére történhetett. A Jézus nevében való keresztség során csak Krisztus, vagy az "Úr" nevét említették. Azt jelentette, hogy a megkeresztelt Krisztushoz tartozik, belső egységben van vele; Krisztust ölti magára, egy vele (Gal 3,27); a megkeresztelt egy lélek Krisztussal. A Szentháromság nevére történő keresztség azt fejezi ki, hogy a megkeresztelt nem csak a Fiúval egyesül, hanem az Atyával és a Szentlékekkel is. Krisztus testvére, örököstársa, a Lélek temploma, az Atya gyermeke lesz.
A keresztségnek egyrészt feltétele a megtérés, másrészt következménye, ugyanis a megtérés hithez vezet, majd a keresztséghez, a keresztség által pedig kiárad a Lélek a megkereszteltre, aki így az Istenben való teljes átalakulás részese lehet.


A Myrai Szent Miklós Keresztény Egyház vallja és Szentháromság nevére kiszolgáltatja a keresztség szentségét, ami szintén a kereszténységnek közös öröksége. Ugyanakkor nem tarja, hogy csak a keresztség révén válhatunk Isten gyermekévé. Felmerül ugyanis a Krisztus elott élt emberek és meg nem keresztelt kortársaink üdvösségének sürgető és rendkívül súlyos kérdése. Szeretnénk elkerülni a körmönfont, szőrszálhasogató és tudálékos szómágiát, nem gyártunk nyakatekert teóriákat annak igazolására, hogy a keresztség nélkül nem lehetséges üdvösség (vö. DS 1618). Az ilyesfajta kijelentések nyilvánvaló kicsinyszívűségük mellett Istent is rossz hírbe hozzák. Milyen isten az, aki olyan feltételét szabja az üdvösségnek, amit elvileg sem lehet teljesíteni. Ha a keresztség nélkülözhetetlen az üdvösséghez, miért léteznek más vallások is, amelyek nem ismerik a keresztséget? Ha a keresztség az üdvösség elérésének abszolút feltétele, akkor miért születhetett meg egy új világvallás Krisztus után? Ha a keresztség nélkül meghalt kisdedek üdvösségének kérdése évszázadokon át vitatéma volt (amelynek során előbb elkárhozásukat vallották a teológusok, majd kiagyaltak egy közbülső "helyet" a számukra), mit gondolhatott egy akkori kereső ember a keresztények Istenérol? Ha Isten tényleg azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, akkor az üdvösségnek miért csak egyetlen lehetőségét adta az ember kezébe? Ha Isten az üdvösségnek feltételéül a keresztséget állítja, nevezhető-e szeretetnek? Szeretet-e az, aminek feltétele van, vagy üzlet? Isten nem zsidó. Nem is keresztény, vagy mohamedán. Isten Isten. Hisszük, hogy Isten azért irgalmas, mert Szeretet, mert Atya: hogy minden előzetes teljesítmény nélkül megbocsát, mivel jól ismeri az összes emberi megbánási erőfeszítések teljes kilátástalanságát (vö. Lk 15, 11-32). Istenben nincs más hatalom, csak a szeretet hatalma. Minden ember Isten gyermeke, mert Ő teremtette valamennyit. A teremtés folyama az üdvösség medrében áramlik, és áthatja Isten Jelenléte. Jézus Krisztus azért jött, hogy elmondja nekünk: Isten minden embert gyöngéd barátsággal, mindenkit nevén szólítva szeret.




IX. AZ ÚRVACSORA

Az "Úr vacsorája" kifejezés Jézus Krisztus utolsó vacsorájára utal, amelyet nem sokkal a szenvedése elott fogyasztott el a tanítványokkal. Az "Eucharisztia" hálát, hálaadást jelent, ami nem szükségképpen csak vallási kontextusban volt használatos, a hétköznapi kapcsolatokban is gyakran elofordult. Hálásnak lenni valamiért, hálát adni Isten nagy tetteiért ez volt az ószövetségi ember alapvető beállítottsága. Éppen ezért kapcsolatos az Eucharisztia az emlékezéssel, az emlékezés az áldással és a hálaadással. Az evangéliumok leírásai, valamint Pál apostol szóhasználata jelzi, hogy a "hálaadás" és az "áldás" ugyanannak a dolognak a jelzésére szolgál, ezért csaknem szinonimák. Az Utolsó vacsorának a megnevezésére az Eucharisztia szót alkalmazzák a legtöbbször, amit egyébként Isten csodatetteivel kapcsolatban is a leggyakrabban fölmerül. Jézus halála szoros kapcsolatban van a kenyérrel és a borral: a kereszten feláldozott Személyében és az Eucharisztiában az egész emberiség és a világmindenség is visszatér az Atyához.
Ez teszi az Eucharisztiát a kultusz központjává. Az archaikus embertől kezdődően egészen a közelmúltig az étkezésnek szakrális jellege és archetipikus tartalma volt. Olyan életadó és fenntartó cselekménynek tekintették, amely az istenség jóságából és bőkezűségéből származott. De az étkezés cselekményével egyetemben magukat az ételeket is vallásos megbecsülés övezte, áhítatos tisztelettel bántak vele. Az étel és az ital fejezte ki az élet misztériumát: eredete, fennmaradása (és befejezése) az égi világ tevékenységének tudható be. Az Újszövetségben olvassuk: "Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha" (Jn 6,35) mondja Jézus és ezzel a kenyeret és a bort Teste és Vére új valóságának jelévé avatja. Ezek Jézus messiási ígéretei, amelyeknek eszkatológikus távlata van: jelzi a végso beteljesedés jellegét, Isten végső lakomáját, amely az örök üdvösségnek ismert és gyakori szimbóluma. Kezdetben Isten Lelke lebegett a vizek fölött, majd megteremtésekor ugyanezt a Lelket lehelte az ember orrába, ami által az ember élőlénnyé lett; most pedig a megtestesült Isten kenyérré és borrá tette magát, hogy az örök életet táplálja teremtményeiben. Istennek egyetlen áldozata van. Ezt az egyetlen áldozatot a teremtés, a megtestesülés, a szenvedés és a halál együtt jelenti.
Jézus áldozatának gazdagságát és erejét táplálékokba zárta és kiosztotta tanítványai között, hogy életének, halálának és feltámadásának ez által legyenek részesei. Halála nem a bűn megkövetelte áldozat, hanem a Szeretet legvégső tette. Azt jelzi, hogy meddig megy el Isten, mire képes a szeretet. Azért kell Jézus Krisztus meghagyásának eleget téve újra és újra megismételni az Utolsó vacsora isteni cselekményét, hirdetni az Úr halálát és feltámadását, elfogyasztani a kenyeret és a bort, mert Isten jelenlétének bensőséges jelei, szeretetének eszközei, amelyekben részesülve Istennel válunk eggyé. Jézus Krisztusban ugyanis maga Isten adta oda magát a világ életéért; áldozata egyszeri, éppen ezt az egyszeriséget teszi hozzáférhetővé a Hálaadás.

 

X. HASZNOS TUDNIVALÓK


AZ EGYHÁZ ÉS AZ EGYHÁZAK

1. Elnevezés

A görög ekklészia szó a nép, vagyis a démosz gyülekezetét jelölte, vagyis az "egyház" szó egy politikai valóságot jelölő profán jelentés vallási tartalommal való kibővítéséből jött létre. Az Ószövetség görög fordításában az ekklészia vallásos gyakorlatok végzésére összejött közösséget jelöl (Mtörv 23, 1Kir 8), ami a héber qahal szónak felel meg. Ezzel a szóval írták le a népnek azt a közösségét, amelyet Mózes, vagy maga Jahve hívott össze. Máshol az istentiszteletre összegyűlt liturgikus közösséget jelenti, amit egyébként a szünagógé (gyülekezet) görög szó is jelöl. Az egyház és a zsinagóga tehát két rokon értelmu szó (vö. Jak 2,2). A kereszténység mozgalma elindulásakor magát Isten új népének tudva és tartva, az ekklészia kifejezéssel nevezte meg Jézus Krisztus követőinek ezt a közösségét (pl. Mt 16,18; 1Pét 2,10). Ezzel azt vallotta, hogy Isten Izraelje ez az új közösség, mert Isten hívta ki és gyujtötte egybe a világ üdvösségének munkálására. Isten régóta előkészítette gyermekeinek egybegyűjtését (Jn 11,52). Az egyház azoknak az embereknek a közössége, akik részesednek a Jézus Krisztusban adott üdvösség áldásaiban.
Az üdvözítés Istennek a világ teremtése elott elhatározott örök szándéka, amely a történelemben válik valóra. Az ember hivatása kezdettől fogva, hogy közösséget alkosson a többi emberrel és bensőséges viszonyban éljen Istennel. A bűn azonban megakadályozta Isten tervének megvalósulását: az első ember elbukott, ezért egy új Ádámnak kell jönnie, aki egy új teremtés kezdete lesz (Gal 6,15). Isten népének kialakulása Ábrahám kiválasztásával veszi kezdetét, az ő leszármazottja lesz majd a Messiás, aki létrehozza Isten új népét, akiknek előképe és atyja a hitben éppen Ábrahám. Benne nyer áldást föld minden nemzetsége. Izrael, a pátriárkák leszármazottja és az egyház között egyszerre folytonosság és szakadás is van: mindkettőt az ekklészia szó jelöli, de az újszövetségben a kifejezés új jelentéssel gazdagodik: misztériumot jelöl. Istennek olyan művét, amely sokkal inkább lelki, mint testi valóságot jelöl. Az egyház jegyes, Krisztus vére árán megszerzett nép, szeplőtelen, pogány tagjai is vannak, szőlőtő, szent maradék, nyáj, mennyei Jeruzsálem. Az Egyház az új Szövetség népe, amelyet már nem a mózesi törvény irányít, ami nem képes az életet közvetíteni (Gal 3,21), hanem a Lélek Törvénye élteti (Róm 8,2), amit Isten a szívekbe és nem kotáblára írt. Ez a közösség a szentek országa, egy láthatatlan és időtlen ország, amelyben nem lesz többé halál (1Kor 15,25; Jel 20,14); olyan leronthatatlan templom, amelyet nem emberkéz épített, ez lesz Krisztus titokzatos teste.

AZ EGYHÁZ ALAPÍTÁSA

Jézus Krisztus földi élete során tanítványokat választott, akiknek kinyilatkoztatta Isten Országának titkait (Mt 13,10-17). Azt akarta, hogy ez a hitnek, a reménynek és a szeretetnek ez közössége megmaradjon az ő halála után is. Ugyancsak kiválasztotta a Tizenkettőt is, akiket bevezetett a keresztség szertartásának gyakorlatába (Jn 4,2), az igehirdetésbe, a betegségek gyógyításába, megtanította nekik, hogyan kell imádkozni, meghagyta, hogy bocsássanak meg egymásnak és mindenkinek. Jézus nem kapcsolja közösségét Izraelhez, küldetése minden néphez és minden emberhez szól. Közösségének vezetői arra kapnak hatalmat, hogy a szeretetnek és ne a tekintélynek legyenek az őrzői. Krisztus közössége az ő feltámadása után válik egyházzá, amikor az Úr ebből a világból "átmegy" az Atyához (Jn 13,1). Ekkor új emberiség születik (Ef 2,15; Gal 6,15), új teremtés, méghozzá a Feltámadott által elküldött és kiárasztott Lélek révén, aki élteti a közösséget és elvezeti a teljes igazságra; akiben Isten van jelen egészen a világ végezetéig. Jézus Krisztus igehirdetésének központja az volt, hogy Isten Országa benne és vele megérkezett. A tanítványok viszont tanúsítják, hogy ez a Názáreti Jézus, aki magát Isten Országával azonosította, feltámadott! A feltámadás volt a hitelesítoje mindannak, amit mondott és amit tett. A tanítványok tanúsága a Lélek muve, az o erejében szólnak és az ő életadó hatalmából cselekszenek. Neki köszönhetoen Krisztus követőinek mozgalma gyorsan terjed, végül eljut egészen a föld végső határáig (ApCs 1,8; Kol 1,23). A kialakuló helyi csoportok mind Krisztus közösségéhez tartoznak, valamennyit az ekklészia szóval nevezik meg. Mindegyik érdeklődik a másik iránt, köszöntik és lehetőségük szerint támogatják egymást. Az Egyház a keresztségen alapszik és azon a lakomán, amelyen az Üdvözítő önmagát osztotta ki eledelül.


A Lélek kiárasztása és az Eledel kiosztása révén Krisztus követoi az Ő Testének tagjaivá lesznek, életük ezentúl Istenben van elrejtve. Egyetlen népbe vannak összegyűjtve, mindannyian az Atya gyermekei, akik együtt várják az Úr eljövetelét. Krisztusnak ez a közössége szent, mert a Szentlélek élteti, és ugyanezért egyetemes is: nem személyválogató, nyitva áll minden kor minden embere előtt; az üdvösség megismert útját pedig ellenszolgáltatás nélkül jelzi és ajánlja fel az emberiségnek. Azért mondható, hogy az egyház királyi papság és szent nemzet, mert hívatása az, hogy Isten szerető jelenlétének jele és eszköze legyen.

A NAGY EGYHÁZSZAKADÁS

A nagy keleti egyházszakadást politikai, társadalmi, dogmatikai, kulturális okokra lehet visszavezetni. Főleg a nyugati egyház életében olyan gyakorlatok alakultak ki, amelyeket keleten a hagyományokkal ellentéteseknek, sőt azok meghamisításainak tartottak. A Szentlélek eredésének nyugati tanát pedig egyenesen eretnekségnek nyilvánítottak. Ugyanakkor a konstantinápolyi pátriárkák állandó törekvése volt, hogy a pápasággal szemben megőrizzék függetlenségüket; ezért a konstantinápolyi és a khalkedóni zsinat "egyetemes pátriárka" titulussal illeti a keleti főváros főpásztorát. Amikor a császárság a maga székhelyét Rómából Konstantinápolyba helyezte át, a VIII. századtól kezdve keleten általános lett a felfogás, hogy a császársággal együtt az egyház primátusa is áttevődött Keletre. Az egyház kettészakadásának hosszú folyamatában meghatározó volt Photius tevékenysége, aki 861. és 886. között átmenetileg már elszakította követőit a római széktől. A végleges szakadás azonban Kerulariousz Mihály pátriárka alatt következett be, aki bezáratta a főváros valamennyi latin szertartású templomát, a latin apátokat pedig elűzette a kolostorokból. A latinokkal szembeni vádak a következok voltak:
1 szombaton is böjtölnek,
2 megvetik a nős papokat,
3 az egyszerű papok által kiszolgáltatott bérmálást érvénytelennek tartják,
4 meghamisították a keresztények Hitvallását azzal, hogy beiktatták az "és a Fiútól" (Filioque) kifejezést, ami azt jelenti, hogy a Szentlélek nem csak az Atyától, hanem a Fiútól is származik, ezzel pedig két princípiumot vezettek be a Szentháromságba.

A pápai követek 1054. július 16-án a Hagia Szófia oltárára helyezték a kiközösíto bullát, amely Kerulariosz Mihályt és híveit eretnekeknek bélyegezte. Erre Keruláriosz és a többi keleti pátriárka a pápát és a nyugatiakat közösítették ki, így vált teljessé a szakadás.

A REFORMÁCIÓ ÉS KÖVETKEZMÉNYE

Ha a nagy keleti egyházszakadást politikai, társadalmi, dogmatikai, kulturális okokra lehet visszavezetni, akkor ugyanez áll a nyugati egyházszakadásra is. Teológiailag problematikusnak bizonyultak egyes kegyelemtani kérdések, amelyek között az egyik legjelentősebb az Ágoston óta vitatott eleve elrendelés (praedestinatio) tana.
A IX. század közepén Gottschalk, egy szász gróf fia, Szent Ágoston nyomán a következőket vallotta: Istennek két abszolút, örök, megváltoztathatatlan előre rendelése van: az üdvösségre rendelt kiválasztottak a mennyországba kerülnek, a kárhozatra rendeltek a pokolra jutnak; Isten nem akarja, hogy minden ember üdvözüljön; Krisztus csak a kiválasztottakért halt meg. Több helyi zsinat is elítélte tanait.

Luther:
A reformáció eredetileg tisztán vallási mozgalom volt, amelynek alapelveit Luther Márton alakította ki 1511-12-ben. A Róm 1,17 nyomán arról bizonyosodott meg, hogy Isten "igazságossága" nem az ítélő és büntető Isten haragját jelenti, hanem az isteni könyörületet és szeretetet. Isten a bűnös ember hitére a kegyelem ajándékával válaszol. Azt jelenti ez, hogy Isten és az ember közötti kapcsolat alapja nem az érdem, hanem a kegyelem: Isten nem érdemeket követel, hanem ítéletének elismerését, hiszen "mindenki vétkezett". "Ezért Isten ingyen teszi megigazulttá oket, kegyelemből, miután megváltotta őket a Jézus Krisztus által" (Róm 3,23-24). Luther vallási meggyőződése annyira erős volt, hogy a katolikus dogmarendszerrel való összeütközés nem lehetett elkerülni. Ennek folyamatát erősítette a búcsúkkal kapcsolatos tapasztalata, amely azt mutatta meg, hogyan tették az egyház vezetői a vallást külsőséggé, a szent ügyet alávalósággá a búcsú gyakorlatában (Heussi, K: Az egyháztörténet kézikönyve, Osiris, Bp., 2000., 291.). 1517. október 31-én 95 pontban vitát kezdeményezett a búcsú értékéről. Tételeit kifüggesztette a wittenbergi vártemplom kapujára. A búcsú elleni harc a római pápa és egyháza alapjainak átfogó tagadásává szélesedett, amelynek következményeként 1531. január 3-án Luther ellen Rómában kiadták a kiátkozási bullát. Ezzel a nyugati egyház kettészakadt.
A lutheri vallásosság jellegzetességei:
Központi gondolata, hogy a megigazulás egyedül a hit által lehetséges, sola fide, nem a törvény megtartásából. Luthernél a vallás egészen bensőséges dolog: a hit által közvetített bűnbocsánatélmény. A hit nem egyszerűen az egyház tanításának elfogadását, hanem a kegyelmes Isten iránti bizalmat jelenti. Hit csak az evangélium, Isten igéjének a befogadása által ébred az emberben. Ádám bűne következtében az ember bűnös, a teremtés megromlott. A világ az Isten és az ördög közötti küzdelem színtere, amelyben az ember Isten gyermekének bizonyulhat.
Luther elvetette a korábbi egyházi tekintélyeket: pápa, zsinat, hagyomány, hierarchia, az olyan képzeteket, mint a purgatórium, a miseáldozat, az érdemszerzés, a szerzetesség, az allegorikus szentírás magyarázat, szentek tisztelete, stb. A hét szentségből is csak kettőt tartott meg (keresztség és úrvacsora); bevezette az istentisztelet új formáját, amelyben Isten Igéje, a Biblia került a középpontba.

Kálvin és a kálvini vallásosság jellegzetessége:
A reformáció harmadik központja Wittenberg (Luther) és Zürich (Zwingli) mellett Kálvin munkássága nyomán Genfben jött létre. Kálvin jellegzetessége a predestináció tan és az úrvacsoráról vallott felfogása. Teológiájának legfőbb eszméje, hogy Isten korlátlanul szabad, dicsősége pedig mérhetetlen. Mindenféle lét végső értelme Isten dicsősége, az, hogy Isten mindenben és tökéletesen megdicsőüljön. Ezt szolgálja a hívők üdvössége éppúgy, mint az elkárhozottak pokolbéli kínjai. Isten hozza létre a jót is és a rosszat is, hogy mindkettő az ő dicsőségét szolgája. A kálvinizmus Istenhez való viszonyát az istenfélelem határozza meg, hasonlóan az Ószövetséghez. Nem is lehet ez másképp, ha Istenben egyszerre két egymást kizáró princípium található, ti. a jóé és a rosszé, továbbá, ha az Ószövetség nem más, mint törvénygyűjtemény. Hogy aktuálisan a két elv közül melyik dominál, az teljességgel az isteni önkény függvénye. Kálvin Istene teljhatalmú önkényisten. Úrvacsora tekintetében tagadja Krisztus test szerinti jelenlétét a kenyérben és a borban, elveti ezeknek az átváltozását is. Ugyanakkor az úrvacsorát mégsem tekinti puszta jelképes cselekedetnek, hanem a híveknek szánt kegyelmi ajándéknak tartja, akik az úrvacsorában Krisztus valóságos mennyei testét kapják láthatatlan lelki táplálékul. 

(Heussi fent idézett műve nyomán)
AZ EGYHÁZAK

A nagy egyházszakadásig - legalábbis bizonyos tekintetben - a kereszténység egy egyházba gyűlt össze, ami formálisan 1054-ben szakadt ketté. A reformáció mozgalma születése elején szembe került azzal a nagyon lényeges kérdéssel, hogy meddig tartsanak a reformok, hol álljanak meg? Ki mondja, ki mondhatja meg, ki jelölheti ki a változások végpontját? Ki jelöli ki a célt, és ki állapítja meg, hogy a kijelölt cél megvalósítása hol tart? A nyugati egyházszakadás után egyre újabb további szakadás következett be, mert egy következetes reformáció sosem ér véget, mindig tovább folytatódik. A reformáció reformálódik, majd napirendre kerül az új szerkezet további reformja. Egyre több kisebb egyház jön így létre, újabb és újabb kiigazítások révén. Ezért beszélnek történelmi- és kisegyházakról, természetesen mindegyik Krisztus egyházának vallja magát. Az egyházakra is érvényes az Üdvözíto mondása: gyümölcseikrol ismeritek meg őket. A különböző vallások és felekezetek üzenetét azon kell lemérni, hogy engedik-e kibontakozni az emberi lét végtelenre irányuló szabadságát, vagy bezárják azt, függőséget hozva létre a személy és az intézmény között. Másképpen: tiszteletben tartja-e az emberi személy belső sorsát, azt a belső sorsot, amely mindig és minden esetben az isteni misztérium mélyén zajlik s amely fölötte van minden intézményesülésnek. Egy ölelést nem lehet futárral elküldeni; Istenben zajló belső sorsomat sem lehet közvetíteni, sem általánossá tenni. Isten egyetlen, az emberi személy is az. Egy meg egy az egy: Isten meg ember eggyé válik a szeretetben. Ebben áll a hit. A hitben nem csak abban áll, hogy ember hisz Istenben, hanem Isten is hisz az emberben.

A hit egyesülés, amely végérvényesen szabaddá teszi az embert. Csak szabad lény képes szeretetre. A vallásoknak és az egyházaknak az ember szabadságát kell szolgálniuk minden vallási, egyházi és világi hatalommal szemben, mert minden függés rabság, kivéve az Istentől való függést, amely maga a szabadság. De talán mindközül a legnehezebb, egyben a legfontosabb, hogy a vallások és az egyházak képviselői és tagjai gyakorolják az önmaguktól, énességüktol való szabaddá válás útját, vagyis a hiúságtól, a kapzsiságtól, a bujaságtól, irigységtől, falánkságtól, kritizálástól, megszólástól, önzéstől, kiválasztottsági tudattól, felsőbb-, vagy alsóbbrendűségi érzéstől, gúnytól, elutasítástól, türelmetlenségtol, haragtól, féltékenységtől, mindenféle félelemtől, a kettős mérce alkalmazásától, a gőgtől stb. való megszabadulást. Az üdvösség ugyanis nem valamely csoporthoz tartozás velejárója, vagy jutalma, hanem annak megtapasztalása, hogy lényem Istenben van elrejtve, Isten pedig a lényem mélyén. "Mert az emberi lélek" mindig jelen van önmaga előtt. "A lélek jelenléte önmaga előtt - Isten jelenléte a lélek előtt." (Lubac, Isten útjain, 95.) Az ember úgy közeledhet a jelen lévő Istenhez, ha megszabadul az összes céltudatos és sóvárgó törekvéstől, és megpróbálja elérni létezése mélyebb és alapvetőbb formáját. Képesnek kell lennie a figyelmes hallgatásra és figyelemre, és arra, hogy átadja magát a lénye legmélyébol induló belso ösztönzésnek. A különféle vallási csoportok létjogosultságát mindez egyszerre adja meg. Önmagában a történelem nem érv. A vallásos gyakorlatok, a vallási előírások aprólékos betartása nem egyszer végtelen rendeltetésünk elutasításának trükkje, és így volt ez a történelem során mindig. Az a kérdés: jóvá, jobbá lett-e az ember vallásos gyakorlatai által? Vagy csak jól alkalmazkodott külsőleg az elvárásokhoz? Igaz emberré vált-e, vagy farizeussá?

SZEKTA

Meg kell jegyezni, hogy az egyházat és a szektát az különbözteti meg, hogy a szekta az üdvösség feltételének a hozzá való tartozást tekinti. Ha közénk állsz, az üdvösség biztosított. A szekta úgy véli, hogy Isten hozzájuk kötötte magát, az üdvösség, a megmenekülés, vagy a szabadulás csak náluk nyerhető el. A kiválasztottsági tudat erőssé válhat, mert identitást, biztonságot és erőt ad tagjainak, mindez megkülönböztető karakterrel ruházza fel híveiket. A világ két részre oszlik: tisztátalanokra és tisztákra, istenesekre és istentelenekre, jókra és gonoszokra, kiválasztottakra és kárhozottakra. Rendkívüli önbizalom tapasztalható ezekben a csoportokban, ihletett küldetéstudat, amelyeknek az együttese rendkívüli agresszivitássá fajulhat. Képtelenek elviselni az egyén, vagy más közösség szabadságát, eltérő véleményét, különösen pedig az Istennel való kapcsolat más útját. Tagjait függő helyzetbe hozza, az egyén szabadságát és felelősségét a csoport veszi át. A kereszténység valamennyi felekezetében megfigyelhető a szektásodás jelensége. Mindegyikben tapasztalható a kiválasztottsági- és elittudat, az Isten birtoklásának hite, az a meggyőződés, hogy az üdvösség egyedüli útja az övék (a katolikus elv mintájára és nyomán: extra ecclesia nulla salus; vagyis: az egyházon (szektán) kívül nincs üdvösség).

 

XI. Nehézségek a Bibliával kapcsolatban


A BIBLIA

A Biblia elnevezés a görög "to biblion" (könyv, tekercs) többes számából ered (ta biblia). Amit jelöl, a Szentírás, nem abban az értelembe jelent könyveket, ahogyan az ma használatos, hanem azon könyvek gyűjteményét jelöli, amelyek a zsidóság és a kereszténység számára Istentől sugalmazott írásoknak minősülnek. Míg az Ószövetség a zsidóság szent könyveit tartalmazza, addig a kereszténység ezen iratok mellett az Újszövetség könyveit ugyanúgy Istentől sugalmazottaknak tekinti.


Ezek az írások Kr.u. 50 és 120 között keletkeztek, és valamennyi közös abban, hogy valamiképpen a Názáreti Jézus Krisztus életével és tevékenységével kapcsolatosak. Szerzői Jézus apostoloknak nevezett tanítványai, vagy az ő tanítványaik. A Bibliát tehát a kereszténység két nagy részre osztja, Ószövetségre és Újszövetségre. A korábbi időkben a "testamentum" szóval jelölték a Biblia két részét, aminek jelentése latinul rendelkezés, végrendelet. Ám a testamentum a korai görög egyház teológusai által használt "diathéké" fordítása, ami viszont a "szövetség" kifejezésnek felel meg.


Az Ószövetség könyveinek a száma a zsidók szerint huszonnégy, mert a tizenkét kispróféta könyveit egyetlen egységnek, egy műnek tekintik, ahogy egy - egy műnek veszik a Sámuel I-II, a Királyok I-II, Ezdrás - Nehemiás és a Krónikák I-II. könyvét is. Ezzel szemben a keresztények által kiadott Ószövetségben a tizenkét kispróféta külön - külön, tizenkét könyvben jelentik meg, illetve a Sámuel, a Királyok, Ezdrás és Nehemiás, illetve a Krónikák két - két könyvre bontva. Így számuk összesen harminckilenc.


A protestáns egyházak ezt a harminckilenc könyvet tartják kánoninak, a katolikus egyház és valamennyi ortodox egyház ehhez még hozzá vesz hét könyvet, így már összesen negyvenhat ószövetségi írást tart sugalmazottnak. A katolikus egyházban létezik olyan gyakorlat is, amely negyvenöt ószövetségi könyvet számlál, mert a Siralmak könyvét és Jeremiás könyvét egynek tekinti.


ÓSZÖVETSÉG

Keletkezési nyelve nagyrészt héber, kisebb rész arám, egyes részei görög nyelven maradtak fenn. Az Ószövetség hármas felosztása zsidó hagyomány, eszerint a következő nagy részekből áll:

I. Törvény (Tóra):
Teremtés könyve, Kivonulás könyve, Leviták könyve, Számok könyve, Második törvénykönyv.
A zsidó hagyomány szerint, ezeket a könyveket Mózes írta.

II. Próféták:
Józsue könyve, Bírák könyve, Sámuel I-II. könyve, Királyok I-II. könyve, Izaiás könyve, Jeremiás könyve, Ezekiel könyve, Ozeás könyve, Joel könyve, Ámosz könyve, Abdiás könyve, Jónás könyve, Mikeás könyve, Náhum könyve, Habakuk könyve, Szofoniás könyve, Aggeus könyve, Zakariás könyve, Malakiás könyve.

III. Írások:
Zsoltárok könyve, Jób könyve, Példabeszédek, Rut könyve, Énekek éneke, Prédikátor könyve, Siralmak könyve, Eszter könyve, Dániel könyve, Ezdrás könyve, Nehemiás könyve, Krónikák I-II. könyve.

ÚJSZÖVETSÉG

Az Újszövetség huszonhét könyvet foglal magába, valamennyi görögül íródott.
Máté evangéliuma, Márk evangéliuma, Lukács evangéliuma, János evangéliuma, Apostolok cselekedetei, Rómaiakhoz írt levél, Korinthusiakhoz írt első levél,
Korinthusiakhoz írt második levél, Galatákhoz írt levél, Efezusiakhoz írt levél, Filippiekhez írt levél, Kolosszeiekhez írt levél, Tesszalonikiekhez írt első levél,
Tesszalonikiekhez írt második levél, Timóteushoz írt első levél, Timóteushoz írt második levél, Tituszhoz írt levél, Filemonhoz írt levél, Jakab apostol levele, Péter első levele, Péter második levele, János első levele, János második levele, János harmadik levele, Júdás levele, A jelenések könyve.


SUGALMAZÁS

Sugalmazásnak nevezzük Istennek az ószövetségi és az újszövetségi Szentírás szerzoire gyakorolt karizmatikus befolyását, amelynek révén Isten a szerzőjévé lett ezen műveknek, úgy, hogy közben a szövegeket leíró embereket is szerzőknek kell tartanunk. A sugalmazott írások azt az igazságot tartalmazzák, amelyet Isten a mi üdvösségünk érdekében közölni akart velünk. A kereszténység születésekor magáénak tekintette a zsidó szentírást, belőle érvelt Jézus Krisztusba vetett hite mellett. Ezzel átvette az zsidóság Ószövetségbe vetett hitét, amelyet a későbbiekben kiterjesztett az Újszövetség írásaira is. A kereszténység Istentől sugalmazottnak ismerte föl ezeket az írásokat. Úgy gondolták, hogy

a) a Szentírás isteni eredetű, isteni tekintélyű, Isten lelkének a műve,
b) a Szentírás szerzői isteni sugallat alatt álltak, vagyis az írások elsődleges szerzője maga Isten,
c) a Szentírás Krisztusra vonatkozik.


MINDENKI A MAGÁÉT

Valamennyi keresztény felekezet, (sot gyakran nem keresztények is) a maga meggyőződését a Bibliából olvassa ki, és belőle bizonyítja. A Szentírás szövegét használják nem csak saját meggyőződésük alátámasztására, hanem riválisaik nézeteinek cáfolására is. Úgy tunik, a Bibliával minden igazolható és mindennek az ellenkezője is. Kérdés, vajon tényleg a Biblia-e a legfőbb tekintély, a végső fórum? Véleményünk szerint nem.

HIT ÉS A BIBLIA

Az a hit, hogy a Biblia az igazságot (egyedül) tartalmazza, bennfoglaltan azt is jelenti, hogy az embernek olvasnia és tanulmányoznia kell, hacsak nem akar elzárkózni az igazság elől. A felismert igazságot pedig követnie, cselekednie is kell, ebben áll a hit. Egyházunk vallja; a Bibliát hittel kell olvasni! Hittel felismerhetők benne Isten megfeszített Üdvözítőjének nyomai. Meg kell azt is jegyezni: minden esetben, amikor a hit forrásaként tüntetik fel a Bibliát, a mindig, mindenkor jelenlévő Szentháromságot helyettesítik vele, elhallgatva azt az evidenciát, hogy nem a Bibliában kell hinni, hanem az élő Istennel kell egyesülni, aki mindenkiért feláldozta magát. Erre szól minden ember meghívása attól az Istentől, aki nem személyválogató, aki közvetlen "közvetítők" nélküli! kapcsolatot tud és akar teremteni minden világra születő emberrel. Isten mindenkor, minden körülmények közepette felfedi magát az összes ember számára. A hit nem egyszerűen valaminek az elhívése, nem egyszerűen intellektuális ismeret, hanem eggyé válás Istennel, az Abszolút Szeretet Misztériumával. A ma nagyon gyakran elterjedt naiv, ugyanakkor agresszív és türelmetlen biblicizmus annak a jele, hogy hiányzik a hitet megalapozó istentapasztalat. Jézus Krisztus bizonyára nem véletlenül beszélt példázatokban, nem véletlenül használt szimbolikus nyelvezetet. Az idők folyamán azonban beszédeinek egy borzasztóan szó szerinti értelmezése vált uralkodóvá, amelynek eredménye lett az örök kárhozat tana, amely bizonyosan a vallások által valaha is hirdetett legborzalmasabb tantétel. Feltehetjük tehát a kérdést? a Bibliát vagy komolyan vesszük, vagy szó szerint. A kérdésre mindenki saját maga adja meg a választ.

Egyházunk vallási közössége Istennek nem engedelmes rabszolgája akar lenni, hanem inkább szabadon szerető gyermeke.

 

Kiegészítő információk